Poirot és Hastings

Amikor az én nagylányom még kislány volt, kirándulásokról, táborokból mindig hozott nekem ajándékot - vagy elefántot (mert ha még nem derült volna ki, az elefántokat legalább annyira szeretem mint a sárgát.:o) Hű, micsoda ötlet fészkelte be magát az agyamba! ), vagy valami más szőrállatot.  Sajnos nem tudom, melyikük került először hozzánk, de amikor mindkettő állandó lakos lett nálunk, és egymás mellé kerültek, a lányban azonnal megérlelődött a felismerés: "Poirot és Hastings." (Mert már akkor is Agatha-rajongó volt, mint az anyja.)

Azóta elválaszthatatlanok. Csak ülnek egy polcon, és figyelik a körülöttük történő eseményeket . Gondolom éjjelente megtárgyalják, ki milyen következtetésre jutott, és jaj nekünk, ha valami bűnös dologban törnénk a fejünket!
Éldegéltek ők szépen évek óta nagy egyetértésben, de most úgy gondoltam megviccelem őket:.

Nem mondom, nem volt kicsi a felháborodás és a tiltakozás, Poirot közölte, hogy szánalmas próbálkozás volt, még csak a közelébe sem jut a jövevény az ő méltóságteljes alakjának (Hát persze, ő valami szőrös anyagból készült, és üvegszeme van, amit én nem szeretek használni.). Hastings nem volt annyira harsány  a tiltakozásban, talán tetszik is neki, hogy valaki megpróbálta utánozni. Végre rá is vetődik némi fény. :o) Egy fénykép erejéig hajlandóak voltak egymás mellé állni, de ragaszkodnak hozzá, hogy a jövevényeknek menniük kell. (Majd a következő bejegyzésig kitalálom, mi legyen a megoldás. )

Még mindig barátkozom a csodatűvel, de nem igazán találunk egymásra. Lehet, hogy akkor kéne próbálkozni, amikor nincs elrepedve a tenyeremben valami csont, és ezért duplán használhatatlan a kisujjam?
A következő kép azt mutatja, mit vártam az egymásra találástól. (Egyébként meg későn vettem észre, hogy látható az ablakunkból is a tűzijáték, és csak az utolsó gyér pukkanást tudtam lefényképezni. :o) )