Panka

Jól sejtettem, a hét nagyobbik fele intenzív vakarózással telt. Nevezetesen délután 4-től reggel 7-ig. (Titokban még  olykor a fennmaradó időben is.) A maradék idő az önfegyelem gyakorlására szolgált.  J szerint már Debrecenre is allergiás lehetek, mert a nyáron is a debreceni út előtt durvult el a dolog. Az itteni doki meg széttárja a kezét, hogy az autoimmun már csak ilyen, ha az egyik helyen nem tud érvényesülni, keres magának másikat. Megoldás: több szteroid.  Hm. És vajon mit mondanak jövő héten Debrecenben?
A kötelező minimumon kívül nem is nagyon volt kedvem bármihez.
 Azér egy kicsit hódoltam a szenvedélyemnek: elkészült Panka, aki éppen a piacra indul kis kosarával. Fésülködni ő sem szeret. :o)

Ennél több most nem készült, inkább olvastam, mert ahhoz egy kéz is elég.
Végre elolvastam a Szkafander és pillangó-t. Azon ritka esetek egyike, amikor a film hatásosabb, mint az írott változat. Olyan lenyűgöző a stílusa az írónak, és olyan öniróniával beszél a betegségéről, hogy szinte feledhető, mennyire súlyos az állapota. És persze csak a filmből tudható meg, hogy a könyv megjelenése után röviddel elhunyt. Nem volt több feladata.
Szeretek a 60-as 70-es évekről olvasni. Érdekel, más, hogy látta ezt az időszakot. De most olyan könyvre találtam, ami nem visz közelebb a  megértéshez(illetve mégis, csak másképp), nem kelti azt az érzést,  hogy "aha, ezt én is így láttam, gondoltam", nem vált ki nosztalgiát,  csak mélységesen elszomorít és felháborít.
Bacsó Judit Mintamókus című könyvéről van, szó.
A mű  a fóti gyermekvárosnak állít emléket. Bár ez a kifejezés  általában a megbecsülést, a tiszteletet jelenti, itt erről szó sem lehet. Persze sejtettük, hogy nehéz lehet ott élni, de a kép kifelé a boldog gyerekekről szólt, akiket az állam nevel, és ellát, és csak a nyolcvanas évek szociográfiai jellegű írásaiból lett nyilvánossá, mi folyik egy-egy ilyen intézményben. Ez a könyv összesűrítve érzékelteti a 60-as évek minden borzalmát
És most vajon milyen lehet az állami gondozottak élete?